A település múltja

Kis tábla mutatja az utat jobbra, Csengersima és a magyar-román határátkelő között, szerény táblán a felirat: Nagygéc. A település pedig hosszú évszázadokon át írta be magát a magyar történelembe. Elsőként 1280-ban tűnt fel egy nemes nevében, aki vélhetően a Csák nemzetség tagja volt. A XIV. században Ábrahám személyében szolgabírót is adott a kis falu Szatmár megyének, így több alkalommal a megye is itt tartotta meg üléseit. A pápai tizedjegyzék szerint 1336-ban 6 garas pápai tizedet fizetett a falu, ami szerint az átlagos méretű szatmári falvak közé tartozhatott. A XIV-XV. században a Csarnovodai, Csáki, Darai és Drágfi családoké volt, 1476-tól pedig a Szántai Becskiek birtokolták századokon át. A XIX. században a Szatmár vármegyei magyar falunak 355 lakosa volt, a szabadságharc után. Különös kegyetlensége miatt kényszernyugdíjazták báró Haynaut 1850-ben. Végkielégítéséből vásárolta meg Majlát Györgytől kisgéci pusztáján lévő kastélyát. A kúria helyén a korabeli leírások szerint emeletes kastély állt, amiből azonban mára nem maradt fenn semmi. A faluból kapott szárnyra az ún. szatmári “Vérbíró-mítosz”. Szatmár vármegye monográfiája már 88 házról és 678 lakosról ír és a nemesi kúria mellett megemlíti a településen lévő Rózsás kocsmát, a Szalmás csárdát és a Szúnyog csárdát. Trianon idején is addig-addig hallatták magukat a nagygéciek, hogy meg tudtak maradni az új országhatáron belül. A természet némi emberi közbeavatkozással azonban 1970-ben úgy döntött: szellemfaluvá teszi a nagy múltú települést. Nagygéc az 1970-es szamosi árvízben csaknem elpusztult, újjáépítését árvízvédelmi szempontból nem engedélyezték. A Szamos pusztítása után lakosait a közeli Csengerbe és Csengersimára költöztették át. Több mint 20 éven át tilos volt itt építkezni, az egykori lakosok azonban visszajárnak.
Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.